Bud Spencer és a hagymásbab: Egy „magyarosított” recept és a Legenda élete

A hagymásbab egyszerűen, de annál finomabban!

Hozzávalók:

• Szalonna: Minimum 20 dkg. Ne spórolj vele! Ez a lélek, a zsírból született arany. Lehet kockázott, de egy szép szelet is megteszi, amit majd te magad aprítasz fel. A szalonna nem csak étel, hanem életérzés!
• Hagyma: 3-4 fej nagy hagyma. Igen, jól látod, NAGY. Fő a sokk, a könnycsatornák edzése. Apropo: ha nem elég éles a késed, tényleg sírni fogsz!
• Szárazkolbász: amennyit akarsz, ízlés szerint. Minél csípősebb, annál jobb. Ez adja majd a "kiállok a világ ellen!" érzést, valamint hozzáteszi a „magyar virtust” és a füstös ízt!
• Darálthús: 40-50 dkg. Marha, sertés, vegyesen – teljesen mindegy, csak legyen! Ez a protein-bomba, ami teljessé teszi az élményt, és amitől garantáltan megnő az izom, még ha csak a konyha és a kanapé között is, ahol kedvenc pofozógépünk vár a tévében!
• Vörösbabkonzerv: 2 vagy 3 doboz. Na, itt a lényeg! A bab levét NE ÖNTSD LE! Az aranyfolyadékot, azt az ízekkel teli nektárt használd fel. Két - három doboz bab, két - három doboz folyékony kincs! Áldd meg a konzervgyárakat!
• Chili: Friss chili (ízlés szerint, de bátran!), vagy szárított pehely. Ha merész vagy, mindkettő! Ez a pofon, ami felébreszt, és amitől még a macska is elgondolkozik, vajon jól választotta-e a gazdáját.
• Fűszerek: Só, bors, fokhagyma, esetleg egy csipet füstölt paprika. És persze: egy nagy adag bátorság!

Elkészítés: A kulináris balett mázsás pofonokkal!

1. A Szalonna Tánca és a Hagyma Könnyei (első felvonás): Egy jó nagy, vastag aljú edényben (vagy wokban, ha menő vagy, és szereted a kihívásokat) kezdd a szalonna kisütésével. Kockázd fel, dobd bele, és figyeld, ahogy szépen kiengedi az összes kincsét. A cél a ropogós, aranybarna szalonna, amit a pulton majszolhatsz, amíg a többi készül (persze csak óvatosan, nehogy elfogyjon! Az a végső díszítés!). Ha kész, szedd ki a szalonnát egy papírtörlőre, de a zsír maradjon! Ez a lényeg! A szalonna zsírjában jöhet a hagyma. Igen, az a sok! Kockázd fel apróra, vagy vágd szeletekre, vagy ahogy épp sikerül, és dobd a zsírba. Dinszteld üvegesre, és közben képzeld el, ahogy a hagyma sírva könyörög a kegyelemért. Addig ne hagyd békén, amíg teljesen átlátszó és édes nem lesz. Ez a művelet eltarthat egy darabig, de megéri.
2. A Húsimádó Keresztes Hadjárat és a Kolbász Kalandja: Amikor a hagyma már "megadta magát", dobd hozzá a darálthúst. Morzsold szét egy fakanállal, és pirítsd addig, amíg szépen kifehéredik, és az összes nedvessége elpárolog. Képzeld el, ahogy a hús üdvözli a hagymát – már-már barátok lesznek! Közben jöhet a szárazkolbász! Karikázd fel, vagy vágd apró kockákra, és add hozzá a húshoz. Pirítsd együtt pár percig, hadd engedje ki az ízét. A kolbász és a hús duettje mennyei illatokat produkál majd, aminek a szomszédok sem fognak tudni ellenállni!
3. A Chili Kórus és a Fűszerek Orgazmusa: Jöhet a chili! Ha friss, aprítsd fel finomra, ha pehely, csak szórd bele. Keverd el alaposan, és érezni fogod, ahogy a tüdőd is felélénkül. Ha ez nem ad neked egy kis extra energiát, semmi! Mellette szórd bele a sót, borsot, füstölt paprikát és mindent amit még kívánsz! Ne feledd: magadnak ízesítesz!
4. A Bab Bevonulása: A Folyékony Arany Időszaka! Most jön a varázslat! Öntsd hozzá a VÖRÖSBABOT EGYÜTT A SAJÁT LEVÉVEL! Ne öntsd le! Az a sűrű, ízes folyadék a titkos fegyver, ami extra mélységet és krémességet ad az ételnek. Keverd el óvatosan, nehogy szétnyomd a babokat, hiszen azok a műalkotás fő alkotóelemei! Nem kell plusz víz, a bab leve elintézi a dolgot, és még finomabb is lesz!
5. A Díszítés és a Főzés: A Feszültség Fokozódik! Tedd vissza a tűzre, forrald fel, majd vedd le a lángot, és főzd lassan, lefedve kb. 20-30 percig. Néha keverd meg. Közben a ropogós szalonna darabkákat szórd rá. Ez adja majd a koronát az ételnek, és a ropogós textúrát, ami felrázza az ízlelőbimbóidat!
6. A Finálé: Kész a Mestermű! Kóstold meg! Ha hiányzik még valami, ne félj hozzáadni! Esetleg még egy kis chili? Vagy egy csipet só? A lényeg, hogy neked tökéletes legyen! Ne lepődj meg, ha a kanál magától táncra perdül a kezedben!

Most pedig jöjjön néhány szó arról az emberről, aki talán a legtöbbet tett ennek a remek ételnek a népszerűsítéséért!

Bud Spencer: Egy Szelíd Óriás Élete, Nevetése és Legendás Ételimádata

Amikor Bud Spencerre gondolunk, egy magas, gyakran huncut mosolyú, komikus, mégis határozott pofonokra készülő figurát látunk magunk előtt. De a verekedéseken és a harsány nevetésen túl egy olyan ember állt, akinek élete éppolyan gazdag és változatos volt, mint a filmvásznon híresen elpusztított ételei. Ő egy természeti erő volt, egy szelíd óriás és egy ikon, akinek öröksége mélyen összefonódik a szívből jövő nevetéssel és a még szívélyesebb étkezésekkel. Ez a cikk Carlo Pedersoli, a legendás Bud Spencer mögött álló ember rendkívüli életét tárja fel, és bemutatja az ételekkel való lenyűgöző, gyakran mulatságos és mélyen gyökerező kapcsolatát, mind ikonikus filmjeiben, mind személyes életében. Az étel nem csupán kellék volt; alapvető összetevője volt tartós vonzerejének, formálta karaktereit, rétegeket adott komikusi zsenialitásához, és megszilárdította örökségét, mint -talán mondhatjuk - kulturális jelentőségét.

Az olimpiai medencéktől a filmvászonig: Carlo Pedersoli korai évei

Carlo Pedersoli 1929-ben született Nápolyban.  Korai élete távol állt későbbi filmjeinek poros westernjeitől és nyüzsgő városképeitől; a medencék csillogó kékje uralta. Pedersoli rendkívüli sporttehetséggel rendelkezett, különösen úszásban és vízilabdában.  Fiatal korában karcsú és nyúlánk, 193 cm magas testalkatával  tökéletesen alkalmas volt az úszásra, és már tinédzserként profi versenyeken indult.

Történelmet írt azzal, hogy ő volt az első olasz, aki 100 méteres gyorsúszásban egy percen belül teljesítette a távot, 1950. szeptember 19-én 59,5 másodperccel. Az 1951-es Földközi-tengeri Játékokon ezüstérmet szerzett ugyanebben a 100 méteres gyorsúszó számban. Vízilabda-karrierje is lenyűgöző volt, 1954-ben olasz bajnoki címet nyert az S.S. Lazio csapatával és aranyérmet szerzett az olasz válogatottal az 1955-ös Földközi-tengeri Játékokon. Pedersoli büszkén képviselte Olaszországot két nyári olimpián: Helsinkiben 1952-ben és Melbourne-ben 1956-ban, mindkét alkalommal bejutva a 100 méteres gyorsúszás elődöntőjébe. Figyelemre méltó úszókarrierje 1957-ben ért véget.

Korai élete profi úszóként és vízilabdázóként azt jelentette, hogy impozáns, mégis agilis testalkatot fejlesztett ki. Ez a fizikai alap nem csupán a sportra szolgált; kulcsfontosságú eleme lett a filmvásznon megjelenő karakterének. Az a képessége, hogy impozáns mérete ellenére meglepő kecsességgel mozogjon közvetlenül a vízben csiszolódott, ahol az erő és a folyékonyság a legfontosabb. Ez a sportfegyelem, kombinálva későbbi „flegmatikus, mogorva, erős ember” karakterével , egyedi, humoros kontrasztot teremtett, amelyet a közönség imádott. Ez magyarázza, hogy miért nem tűntek soha igazán erőszakosnak vagy indokolatlannak a verekedései – a kontrollált, szinte balettszerű fizikai mozgásban gyökereztek, ami inkább komikus előadássá tette őket, mint brutális konfrontációvá. Ez a váratlan agilitás, egy ilyen méretű férfi esetében, humorának egyik jellegzetes elemévé vált.

Mielőtt teljesen elkötelezte volna magát a színészet mellett, Carlo Pedersoli igazi polihisztor volt. Jogi diplomát szerzett, számos szabadalmat jegyeztetett be, és képesített kereskedelmi pilóta és helikopterpilóta lett. Emellett több gyermekjótékonysági szervezetet is támogatott és adományozott, köztük a Spencer Ösztöndíj Alapot. Az a tény, hogy Carlo Pedersoli jogi diplomát szerzett, szabadalmakat jegyeztetett be és pilóta lett , éles intellektusról, nyugtalan, kíváncsi elméről és a sokoldalú eredményekre való törekvésről tanúskodik, messze túl az általa gyakran játszott egyszerű, verekedős karaktereken. Ez a rejtett mélység valószínűleg jelentősen hozzájárult karaktere „aranyszívű” aspektusához , valamint ahhoz a képességéhez, hogy melegséget, integritást és emberséget közvetítsen, megakadályozva, hogy karakterei egydimenziós, durva figurákká váljanak. Ez a sokrétű háttér hitelességet és azonosulhatóságot adott látszólag egyszerű akció-vígjáték szerepeinek, még inkább megszerettetve őt a szélesebb közönséggel, akik értékelték a nagyszerű karakter mögött álló valódi embert. Emellett erős személyes erkölcsi iránytűt és pozitív hozzájárulásra való vágyat is sugall, ami összhangban van karaktereivel, akik gyakran az igazságosságért vagy az elnyomottakért harcoltak.

Színészi karrierje kisebb olasz filmekben kezdődött már 1950-ben (például a Quel fantasma di mio marito című olasz vígjátékban és egy névtelen praetoriánus őr szerepében az 1951-es Quo Vadis-ban).  Azonban az 1960-as évek végéig „kisebb ligásnak” tartotta magát.  A fordulópont 1967-ben érkezett el, amikor Giuseppe Colizzi rendező szerepet ajánlott neki az Isten megbocsát, én nem! (God Forgives... I Don't!) című filmben.  Ezen a forgatáson találkozott Mario Girottival, aki később Terence Hillként vált ismertté.  Érdekesség, hogy 1959-ben együtt szerepeltek a Hannibal című filmben, de nem volt közös jelenetük, és nem is találkoztak a forgatás során.

A szélesebb nemzetközi közönség, különösen a westernfilmek kedvelőinek megszólítása érdekében a rendező mindkét színészt arra kérte, hogy változtassák meg „túl olaszos hangzású” neveiket. Carlo Pedersoli a „Bud Spencer” nevet választotta, amelyet kedvenc söre, a Budweiser, és Spencer Tracy színész iránti csodálata ihletett. A névváltás Carlo Pedersoliról Bud Spencerre nem spontán művészi döntés volt, hanem a filmrendező tudatos marketinglépése annak érdekében, hogy a színészek vonzóbbá és felismerhetőbbé váljanak a nemzetközi western közönség számára. Spencer választása, amely a Budweiser sörhöz és Spencer Tracyhez kapcsolódik, hihetetlenül éleslátó és stratégiai. A „Bud” ismerősséget, megközelíthetőséget és egyfajta robusztus, földhözragadt minőséget idéz, akárcsak a népszerű sör. A „Spencer” (Tracy) egy hollywoodi legendához köti őt, komolyságot és színészi képességet kölcsönözve neki. Ez a stratégiai névválasztás, természetes karizmájával és egyedi személyiségével kombinálva, lehetővé tette számára, hogy gyorsan létrehozzon egy felismerhető és piacképes márkát, amely világszerte, különösen Európában, ahol kultikus státuszt ért el , visszhangra talált. Ez rávilágít arra, hogy egy látszólag apró részlet, mint egy művésznév, milyen erőteljes eszköz lehet a nyilvános kép formálásában és a széles körű elismerés elérésében, hatékonyan átalakítva egy olasz sportolót „globális filmes márkává”.

A Dinamikus Duó és Kulináris Kalandjaik

Bud Spencer és Terence Hill együttműködése filmes zsenialitás volt, amely szinte véletlenül született, amikor Terence Hill egy sérült színészt helyettesített. Első közös filmjük a már említett Isten megbocsát, én nem! volt 1967-ben. A filmvásznon megkérdőjelezhetetlen volt a kémia közöttük, amely kontrasztos, de kiegészítő stílusokra épült: Bud jellemzően a flegmatikus, mogorva, erős embert játszotta, áldott, naiv gyermeknevetéssel és arany szívvel, míg Terence az agilis és fiatalos, szellemes, bűbájos karaktert, aki gyakran bosszantotta Budot.

Ezek után félelmetes és egyben szerethető duóvá váltak, akik arról voltak híresek, hogy a legkomikusabb módon tudták szétrúgni több rosszfiú hátsóját egyszerre. Filmjeik, főként akció-vígjátékok és spagettiwestern-ek , óriási népszerűségre tettek szert világszerte, különösen Európában, azon belül is főként Németországban, Olaszországban, valamint nálunk, Magyarországon,  ahol máig igazi ikonok maradtak.

Filmjeik jellegzetessége a pofonosztó humor, a jóindulatú verekedések és a túlzott hanghatások egyedi keveréke volt. Bud jellegzetes, erőteljes, nyitott tenyerű pofonja egyszerre volt humoros és pusztító, ellenfeleket terítve le. Fontos, hogy komikus stílusuk gyakran a kiadós étkezések körül forgott, vagy azokhoz vezetett. Az étkezési jelenetek nem csupán háttérelemek voltak, hanem a narratíva és a karakterfejlődés szerves részei. A kiadós étkezési jelenetek következetes beépítése Bud Spencer és Terence Hill akció-vígjátékaiba többféle célt szolgált az egyszerű humoron túl. Ezek a jelenetek szándékos kontrasztot biztosítottak a kaotikus, nagy energiájú verekedési szekvenciákkal szemben, pihenőpontként és karakterfejlődési pillanatokként funkcionálva. Az a lassú, megfontolt és gyakran eltúlzott mód, ahogyan Bud Spencer karakterei ettek , hangsúlyozta földhözragadt természetüket, egyszerű vágyaikat és nagy étvágyukat, megerősítve „a nép embere” karakterét. Ezek az étkezések gyakran egy különösen fárasztó verekedést követtek, ami arra utalt, hogy egy jó, laktató étkezés a jól végzett munka (vagy pofon) megérdemelt jutalma volt. Ez a tempó kielégítő ritmust teremtett a közönség számára, azonosulhatóbbá tette a karaktereket, és tetteiket indokoltabbá tette egyszerű, gyakran éhségtől vezérelt motivációik kontextusában. Emellett kiemelte karaktere aranyszívű aspektusát is, mivel ételét gyakran megosztotta másokkal,  vagy megzavarták étkezés közben, ami további komikus interakciókhoz és cselekményszálakhoz vezetett.

Bab, sör és verekedések: ikonikus ételpillanatok

Kétségtelenül a Bud Spencerrel leginkább összefüggő ikonikus étel a gőzölgő babos serpenyő. Ez az egyszerű, rusztikus étel a filmvásznon megjelenő karakterének szinonimájává vált. A bab a legsúlyosabban a hatalmas sikerű Az ördög jobb és bal keze (1970) című filmjükben szerepelt. A fekete serpenyő tele babbal és egy vekni kenyérrel képe azonnali és tartós kapcsolódást teremtett Bud Spencerrel.

Az egyik legemlékezetesebb jelenetben Terence Hill karaktere lelkesen habzsol el egy egész serpenyő babot. A legenda szerint Terence Hill 24 órán át böjtölt, hogy ez a jelenet a lehető leghitelesebben és legéhesebbnek tűnjön. Mivel a közönség rendkívül élvezte ezeket a jeleneteket, ez ahhoz vezetett, hogy számos későbbi filmben is megismétlődtek, megszilárdítva helyüket a duó filmes univerzumában. A tipikus olasz „scarpetta” gyakorlatát - egy darab kenyérrel felitatni a finom szószt - gyakran kiemelték, ami hozzájárult a hitelességhez és a vonzerőhöz.

A babos étkezési jelenetek ismétlődő és hangsúlyos megjelenése, különösen Az ördög jobb és bal keze hatalmas sikere után, olyan hatásos volt, hogy ezek az ételpillanatok a spagettiwesternek meghatározó jellemzőjévé váltak. A közönség  szinte elvárta ezeket a jeleneteket, és hiányuk észrevehető lett volna. Ez az ételt egyszerű kellékből narratív és komikus elemmé emeli, mélyen beágyazva Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek filmes identitásába. A filmek szerény, földhözragadt vonzerejére is utal, szemben a hagyományos westernek gyakran nyers és komoly hangvételével, összhangban Bud jó, mint egy vekni kenyér karakterével. Magának az ételnek az egyszerűsége tükrözi karaktereinek egyszerű, őszinte természetét.

Egy másik felejthetetlen étkezéssel kapcsolatos pillanat a Különben dühbe jövünk (1974) című filmből származik. Ebben a filmben Ben (Bud Spencer) és Kid (Terence Hill) egy mulatságos sör - virsli versenyen vesznek részt, hogy eldöntsék, kié lesz egy áhított piros homokfutó sárga tetővel. A tét nagy: aki előbb feladja, az elveszíti az autót és fizeti a számlát!

Ezt az epikus kihívást azonban hirtelen megszakítják A Főnök emberei, ami a szeretett homokfutójuk megsemmisüléséhez vezet. Ez nem csupán egy komikus fordulat; ez a film központi konfliktusának közvetlen katalizátora, mivel Ben és Kid csereautót követelnek, ami egy sor eszkalálódó konfrontációt indít el. A sör - virsli verseny a Különben dühbe jövünk című filmben kiváló példája annak, hogy az étel nem csupán komikus közjáték, hanem a film fő cselekményének közvetlen katalizátora. Ez megmutatja, hogy Bud Spencer filmjeiben az étkezési jelenetek gyakran ügyesen voltak beleszőve a narratívába, többek voltak egyszerű vizuális poénoknál; kulcsfontosságú cselekményszálak voltak, amelyek felfedték a karakterek motivációit (makacsságukat, a homokfutó iránti szeretetüket, igazságérzetüket), és előre mozdították a történetet, demonstrálva egy jól elhelyezett étkezés narratív erejét.

Bár a bab és a virsli különleges helyet foglal el, Bud Spencer karakterei számos más kiadós ételt is élveztek. Ezek közé tartozott a laktató csirkecomb , a hosszú spagetti (amit nápolyiként imádott, és ami jobb vizuális hatást keltett a filmekben, mint a rövidebb tészta) , sőt még a pisztáciafagylalt is, ami igazi sztár volt az „És megint dühbe jövünk” című filmben. Bár a bab kiemelkedő Bud Spencer filmes ételidentitásában, más egyszerű, kiadós ételek, mint a csirkecomb, a spagetti és még a fagylalt is szerepeltetésük a filmekben egy szélesebb, mélyebb témára utal: az alapvető, kielégítő táplálék egyetemes vonzerejére. Ezek nem ínyenc, elérhetetlen ételek; ezek kényelmi ételek, amelyek széles közönséggel rezonálnak, függetlenül a kulturális háttértől vagy a gazdasági helyzettől. Ez az ételválasztás megerősíti Spencer karaktereinek hétköznapi, azonosulható minőségét, étvágyukat a közös humor és élvezet forrásává téve. Azáltal, hogy olyan karaktereket ábrázol, akik őszintén élvezik az egyszerű örömöket, a filmek túllépték a nyelvi akadályokat, és jelentősen hozzájárultak globális népszerűségükhöz, bizonyítva, hogy a jó étkezés öröme egy egyetemes, érthető érzelem mindenki számára.

A filmvásznon túl: Bud valódi kapcsolata az ételekkel

Bud Spencer kapcsolata az ételekkel nem korlátozódott a filmvásznon nyújtott alakításaira. Fia egy elragadó anekdotát árult el: „Gyakran 10-15 alkalommal kellett felvenni egy babos jelenetet, és apám már nem bírta a babot, amit a produkció adott neki. Ekkor úgy döntött, hogy maga főzi meg, ahogy szereti”. Ez a személyes érintés sokat elmond az igazi ételek iránti őszinte szeretetéről és a hitelesség iránti elkötelezettségéről, még egy egyszerű étel esetében is. Az a történet, miszerint Bud Spencer maga főzte a babot a forgatáson, mert nem ízlett neki a produkció által készített változat , erőteljesen rávilágít filmvásznon megjelenő karakterének hitelességére. Ez azt sugallja, hogy kiadós étvágya és az egyszerű, jó ételek iránti vonzalma nem csupán színészi döntések voltak, hanem személyiségének valódi, mélyen gyökerező aspektusai. Ez a határvonal elmosódása a karakter és az ember között valószínűleg óriási mértékben hozzájárult az azonosulhatóságához és széles körű népszerűségéhez, mivel a közönség úgy érezte, egy valódi egyént lát, nem csupán egy előadót. Ez a hitelesség mélyebb kapcsolatot teremtett rajongóival, akik egy földhözragadt, őszinte embernek látták őt, aki valóban élvezte az általa ábrázolt egyszerű örömöket.

2014-ben Bud Spencer irodalmi tevékenységét önéletrajzain túl egy receptkönyvvel is bővítette, amelynek címe Mangio Ergo Sum, magyarul Eszem, tehát vagyok címmel jelent meg.  Ez a cím, René Descartes híres filozófiai kijelentésének, a „Cogito, ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) játékos átirata, tökéletesen összefoglalja az étel központi és mélyreható szerepét életében és világnézetében. Ez arra utal, hogy Bud Spencer számára az evés nem csupán biológiai szükséglet volt, hanem a létezés alapvető cselekedete, valamint az identitás és az öröm forrása. Szakácskönyvének címe, a Mangio Ergo Sum , mély, mégis jellemzően humoros kijelentés. Descartes „Cogito, ergo sum” című művének átfogalmazásával Spencer az evést puszta biológiai szükségletből a létezés és az identitás alapvető aspektusává emeli. Ez azt sugallja, hogy számára, és kiterjesztve szeretett karaktereire is, az élet értelme és élvezete elválaszthatatlanul kapcsolódott egy jó étkezés egyszerű, kézzelfogható öröméhez. Ez a filozófiai álláspont megerősíti azt az elképzelést, hogy filmvásznon megjelenő étvágya személyes filozófiájának őszinte tükröződése volt, egy földhözragadt, szerény életmódot ünnepelve, amely mélyen rezonált közönségével. Emellett a mindennapok filozófusaként is pozicionálja őt, aki bölcsességet és elégedettséget talál a hétköznapi, mégis alapvető evésben, karaktereit nem csupán erős emberekké, hanem az egyszerű, mély bölcsesség figuráivá téve.

Carlo Pedersoli fiatalkori olimpiai medencéitől a poros spagettiwestern-ek és a nyüzsgő városképek világáig, ahol a szeretett szelíd óriás Bud Spencer lett, élete a váratlan fordulatok és a tartós báj tanúbizonysága volt. Filmvásznon megjelenő étvágya az egyszerű, kiadós ételek, mint a bab és a virsli iránt éppolyan ikonikussá vált, mint erőteljes, nyitott tenyerű pofonjai, egy jellegzetes elem, amely világszerte rezonált a közönséggel.

Bud Spencer kapcsolata az ételekkel, mind a kitalált, mind a valós, több volt, mint egy futó poén; személyiségének alapköve volt. Megszilárdította a megközelíthető, földhözragadt hős képét, aki mély örömet talált az élet egyszerű örömeiben. Ez a hitelesség, akárcsak egy tökéletesen megfőzött hagymás bab, amelyet barátokkal osztanak meg, kielégítő, megnyugtató és tartós marad a rajongók generációi számára világszerte. Nem csupán színész volt; kulturális jelenség volt, akit az ételek iránti szeretete még emberibbé és teljesen felejthetetlenné tett.